Szív-hasad Kollár-Klemencz László és László Zsolt zenés irodalmi pódiumestje

Le nem veszi tekintetét az erdőről, topogni kezd, nyaka befeszül, a háta megkeményedik, a combommal át- karolva érzem, élesen kopog a patája a jégen és a köveken, hallom, ahogy a megfagyott szaru a bazaltot rúgja, mint két idegen, egyik sem enged a másiknak, csak összeérnek, de nyomot nem hagynak, mint halandó találkozása az örök élettel, Tamás találkozása Jézussal, olyan nagy a hideg a Pilis hegység völgyeiben, hogy a havon nem hagy nyomot se ember, se állat.

Két művész. Két világ. Két gondolat. Két ember. Két lény. Két szív. 1 színház.

…„szelíden születnek […], nincs mit megszelídíteni rajtuk, s csak azért menekülnek az ember elől, mert mi nem vagyunk szelídek, félelemmel kísérik vadságunkat.”

Ebben a világban még szoros és kölcsönös függőviszonyban áll az ember a természettel.

A remete és a keresztény pap másként tekint az égre, hitük egy s mégis különbözik: Lőrinc atya Jézus gyermekeként él és az evangélium jelenti számára az utat Isten felé, miközben Pomuk a mágikus hitvallása szerint az állatokban, a fákban, a földben keresi és tudja az Urat. S megint más a pogány nép, aki véráldozatain keresztül kapcsolódik a mindenhatóhoz. De a bűnből válhat-e megbocsátás, s így az áldozatból válhat-e isteni kegyelem?

„Ki akarta, hogy feláldozzák a bárányt? Miért kellett áldozni, Isten senkit nem kér, hogy kedvéért bárányt öljenek, Istenem, ez fájdalom nekem, azt hiszik a tudatlanok, hogy ölni kell a szeretetedért, de te soha nem kérted!”

– hangzik el a kulcsgondolat Pomuk fohászkodásában.

A létezés kérdéseit firtató Kollár-Klemencz könyv talán a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, azért is, mert a szerzője úgy ábrázol egy fiktív világot, ahogyan az ember (és az állat) megéli a saját valóságát – ki-ki, a maga hite szerint.

„Sokat kutattam, de legalább olyan sokat jártam az erdőt, töltöttem időt tisztásokon, csapásokon, hogy közelebb kerülhessek magam is az időtlen természethez” – vallja az író. Ez a fajta megismerési folyamat pedig talán még messzibb utat kínál: „mindentől távol, de Istenhez közel”.